Képek és Pixelek - Fotóművészet és azon túl
Nemzeti Szalon 2016

Mayer Marianna

Az eltűnő idő nyomában

2015 decemberében 1 590 000 000 ember osztotta meg a világhálón írásos gondolatait a saját közérzetétől kezdve a vele aktuálisan történő dolgokon át a világban történő eseményekkel kapcsolatos állásfoglalásáig mindenféle témában. A saját gondolatok mellett megjelennek a hírek által kiváltott reakciók, beszámolnak olvasmány- és filmélményekről, koncertekről, felköszöntik a szülinaposokat, megemlékeznek az évfordulókról, a családi és közösségi ünnepekről, fotókon mutatják meg, mit csinálnak, hogyan töltik a családi életüket, hogyan növekednek a gyerekek, a növények, mi volt a vasárnapi ebéd, merre kirándultak. Fotókon pózolnak barátokkal, ismerősökkel, házi kedvencekkel, nem önkioldóval, hanem szelfibottal készítenek önarcképeket, megosztanak beszkennelt régi fotókat, amelyeken már csak taggelve ismerni meg az egykori osztálytársakat. Azaz a legnagyobb internetes közösségi oldalon, a Facebookon úgy él, úgy osztja meg olykor legbensőbb véleményét több mint másfél milliárd ember – Magyarországon körülbelül 5 millió, amivel a világon a felhasználók sorában a 43. helyet foglaljuk el –, mint egykor a naplóírás korában az intimitásokat csak a bezárható füzetnek mesélők. Egy átlagos usernek 140 ismerőse van, de vannak, akik úgy gyűjtik az ismeretlen ismerősöket, mint a bélyeget, gátlástalanul próbálnak hozzájutni olyan információkhoz, hogy ki kinek az ismerőse, kapcsolatban van-e, vagy sem, mik a kedvencei, megnézheti a fényképeit, videóit, és nyomon követheti politikai nézeteit is – ami számos esetben visszaélésre ad alkalmat. Régen (= az internet előtti korban) ha valaki az ismerőseivel, barátaival akart találkozni, elment otthonról a bejáratott közösségi helyekre, most siet haza, hogy a neten kapcsolatba kerülve véleményt cserélhessen. Átok és áldás egyben, kinyitja a világot és be is zárja az embert, függővé teszi, különösen, mióta telefonokról is mobilizálható mindenféle kommunikációs alkalmazási forma. Befogad és kirekeszt, új nyelvezet született, amelyet csak a benne részt vevők értenek.

LinkedIn, Twitter, iWiW (emlékszik még rá valaki?), Tumblr, Flickr, Picasa, Pinterest, Indafoto, YouTube… a legnagyobb közösségi tartalommegosztó, -szolgáltató helyek a Facebook után (nem jótékonykodás, hanem kőkemény piaci érdekeltségek tartják fenn, a sikereseket dollármilliárdos bevétellel). Ezek a webkettes szolgáltatások biztosítják a mai kor, a többnyire az Y generáció által használt naplófelületeket, a blogokat. Az online napló a naplóírás klasszikus hagyományain alapul, ugyanúgy az önkifejezés eszköze, amelyet írója érdeklődése, stílusa, filozófiája határoz meg. De azzal a plusszal rendelkezik, hogy a blogkészítőnek jártasnak kell lennie a multimédia világában, az érdeklődésre számot tartó verbális készségek mellett informatikai ismeretekkel is kell rendelkeznie. Alapkövetelmény a grafikai jártasság is, a figyelemfelkeltő dizájn, de emellett a témához tartozó, mások által készített postok hipertextes kiterjesztéseit is ismernie kell, hogy minél több információt linkelhessen a blog írásaihoz. Egyre-másra tűnnek fel az utazási naplók (danielfromhungary), könyves (Nyáry Krisztián: Így szerettek ők), képzőművészeti (kepmutato.wordpress.com), filmes (filmbuzi.hu), gasztroblogok (chili & vanilia), akiknek készítői bloggerként váltak híressé – vagy éppen rejtőzködve csak találgathatjuk, hogy ki lapul egy-egy népszerű oldal mögött (Whistler mamája). Jó blogot írni idő, tehetség, kreativitás, eltökéltség kérdése.

Az informatikai ismereteket és hozzáférési lehetőségeket kivéve tulajdonképp az internet előtti kor naplókészítőinek is ezekkel a kihívásokkal kellett szembesülniük. Nagyon fontos különbség, hogy míg ma a netes naplóíró, a blogger, a Facebook használó célja az, hogy minél több követője legyen, minél nagyobb közönségnek mutathassa meg tevékenységét, a kézírásos naplók, olykor berajzolt képekkel, beragasztott fotókkal sokkal intimebbek voltak, nem mindig a nyilvánosságnak készültek. Az írók által közreadott fiktív vagy valós naplók e tekintetben kivételnek számítanak, ezeket ismerik a legtöbben (Kazinczy Ferenc, Karinthy Frigyes, Füst Milán, Móricz Zsigmond, Márai Sándor, Nádas Péter…). Névelő növények címmel a debreceni Déri Múzeum kiállítása foglalkozott velük 2012-ben.

A különböző természettudományi megfigyelésekhez vagy társadalomtudományi kutatásokhoz köthető terepmunka- vagy régészeti naplók dokumentációs céllal készülnek, hogy aztán szerencsés esetben az eredmények publikáció formájában szélesebb nyilvánosságot is kaphassanak. A jelen kiállításban Jankó János XIX. századi finnországi útjának lerajzolt, funkciók szerint csoportosított, beazonosított tárgyait, Xantus János kelet-ázsiai rajzait, Lovas Gyula Sopron vármegyében, 1943-ban gyűjtött népdalokat lekottázó, népszokásokat megörökítő naplóit mutatjuk be többek között.

Egy évek óta zajló egyiptomi ásatás, a TT184 néven ismert sziklasír kutatásának dokumentumaiból látható válogatás csak felvillantja azt a nagyon aprólékos munkát, amelyet 1995 óta végez Fábián Zoltán Imre egyiptológus és csapata a XIX. dinasztia korabeli, II. Ramszesz uralkodása idejéből való sírtemplom feltárásán. Érdekes összevetésre kínál alkalmat az egyiptomi kultuszhely valóságos és Gellér B. István képzőművész fiktív ősi városa minden írott és íratlan emlékének, rejtélyeinek „feltárása”.

Gellér B. koncepciójával rokon műveket alkotott Gémes Péter egyiptomi faliképeket, görög frízeket idéző álomszerű árnykompozícióival. Gémes Napló – Egy hét (1994) című, saját végtagjait modulokként rendező sora dokumentálja a művész küzdelmét a végletesen rövidre szabott életidővel.

Baranyay András rejtőzködő önarcképei lírikusan jelenítik meg az örök kétkedést, bizonytalanságot, a létezés ambivalens dokumentálását. Arnulf Rainer vehemens gesztusokkal, öndestrukcióval tette láthatatlanná magát. Baranyay ennél sokkal szofisztikáltabban teszi ugyanezt, összemontírozta magát a preraffaeliták legendás modelljével, Jane Morrissal; az Experanima című Balázs Béla Stúdió-filmjében a kísérőzenét Eric Satie szerezte, aki bár korának progresszív művészeivel szoros kapcsolatban állt, ugyanolyan visszahúzódó alak volt, mint Baranyay. Az idő rétegei itt idősíkokban rakódnak egymásra, míg Szalai Tibor fiatalkori önarcképein csak a destruktív rejtőzés folyamatának lélektani drámáját láthatjuk. A folyamatművek sorát, a naplót ő nem írta, hanem rajzolta, több ezer lapját aprólékos műgonddal, finoman cizellált ornamensekkel, felismerhető és felismerhetetlen, sokszor félelmetesen burjánzó motívumokkal töltötte meg. A rajzok szürrealizmusa éles ellentétben áll az építész racionalizmusával, egy tragikusan rövid élet kínzó, fantáziadús lenyomatai.

Türk Péter úgy tünteti el alanyainak arcát Osztályátlag című képpárján, hogy egy 25 fős fiúosztály tablóképét vágja föl, és a 25 arcból ollózza össze a nagy közös arcot. A valóságos, karakteres vonásokból létrehoz egy nem létező tipikust. Ez a konceptuális, szemantikai, logikai vizsgálat analóg technikát alkalmazva 1979-ben előlegezi meg a digitális gondolkodást, csak az ő esetében nem számítógép és algoritmusok sora, hanem olló és ragasztó alakítja át az adathalmazt.

Háy Ágnes filmnyelvi kísérletei során sokszor vázlatfüzeteinek rajzait animálja. Az 1972-es Egy különc úr naplójának mókás kis figurája esetlenül csetlik-botlik. Papírkivágással készült kontrasztos minimalista képi világa, a stoptrükkökkel kivitelezett felvétel technikája szándékosan a filmkészítés kezdeteinek darabosságát hozza vissza.

Tót Endre pozitív életérzést sugalló örömmunkái nem egyértelműen a derű, a gondtalan egyszerű cselekvések dokumentálása: „Örülök, ha villanyújságban hirdethetek”, „…ha újságot olvashatok”, „…ha tüntethetünk”. A Kelet-Európából Kölnbe települt művész mintegy a napi rutin során demonstrálja a személyes cselekvés és a vélemény szabadságát az élet apró örömeinek gyakorlásával.

Az 1970-es évek végének lazuló, ám még mindig hatalmi ellenőrzés alatt tartott közegében az országhatáron átlépő, ellenőrzés nélküli szabad önkifejező forma a mail artban találta meg a kommunikáció cenzúrázatlan áramlását. Galántai György nemzeteken átívelő, postán érkező küldeményei ösztönzést adtak sok fiatal fotósnak, filmesnek, hogy egymással folyamatosan kapcsolatot tartva dokumentálják a privát életbe ágyazódott kor szubkultúráját. Lugosi Lugo László 1978-tól négy évig szinte megszállottan vezette fotós naplóját, amelyben a fotókat kommentáló szöveges leírásokon kívül megosztja párkeresési problémáit éppúgy, mint egzisztenciális nehézségeit, a fiatal lázas tenni akarását, az alternatív kultúra helyszíneit, szereplőit, korlátok közé zárt, de abból kitörni vágyó szabadságkeresését, féktelen örömöt és letargikus bánatot. Egy vizuális kapcsolati hálót rajzol föl, a szó szerinti értelemben „fészbukot” hoz létre. Van, amikor azt fotózta, ahogy a naplót lapozgatják a többiek. Szirtes András 16 részből álló filmes naplójában a mozgófilm hasonló közeget örökít meg, sok ismerős tűnik fel mind a fotókon, mind a filmeken, maguk az alkotók is egymás munkáin. A kapcsolatok ébren tartása, a jelenlét igazolása, a társakkal való kommunikáció ma már elképzelhetetlen formája volt a képeslapküldés. Szilágyi Lenke is a nyolcvanas évek elején több száz saját készítésű lapot küldött legbensőbb barátainak, amelyeket 2008-ban Single Lens címmel könyvben jelentetett meg a Vintage Galéria. A lapokon a legtöbbször csak vizuális információ van szöveg nélkül, de így is megidéz egy kort, egy életérzést.

A privát történelmi szféra több mint 65 ezernyi fotója rajzolja ki a XX. századi Magyarország mindennapi mikrovilágát a Tamási Miklós és Török András által működtetett Fortepan internetes oldalon. Ezek az amatőr fotók az egyre bővülő archív felvételeknek köszönhetően sokszínűen árnyalják a múlt század tárgyi kultúrájáról, divatjáról, az itt élőkről készült dokumentumokat; objektívek és szubjektívek, viccesek, nosztalgiát keltőek, történelmi jelentőségűek. Több mint 30 éve kezdte el Kardos Sándor operatőr gyűjteni azokat a véletlenszerűen zseniális privát fotókat, amelyeket tulajdonosaik elrontottnak, hulladék fotóknak tartottak, azonban némelyek ösztönösen foglalkoznak olyan képalkotási technikákkal, mint a hivatásos experimentális fotósok, filmesek. A mára kétmilliósra nőtt Hórusz Archívum a digitális fotográfia megjelenésével nem gyarapodik tovább a mentalitásbeli és technikai különbségek miatt. Pauer Gyula is amatőr fotók alapján készítette 56-os sztélék című festményciklusát, amelyen Budapest szétlövetésének drámáját örökítette meg az általa kifejlesztett pszeudotechnikával. A történelmi emlékezet szekcióhoz tartoznak a Nemzeti Múzeum Robert Capa-fotói is, aki a regényíró John Steinbeck Orosz naplóját illusztrálta közös útjukon 1947-ben.

Mintegy teljesen véletlen egybeesés, hogy az anyag válogatása során Marcel Proustot olvastam, de e nélkül is sokszor megrendítő élmény volt találkozni az eltűnt személyekkel, emlékekkel, rácsodálkozni a digitális világból a közelmúltra, szembesülni az elmúló idővel. Ezek a naplók voltak az én madeleine-jeim. A Facebook és az internet világa az amúgy is gyorsan pergő időt még gyorsabbá teszi, a mai kommentet holnap még esetleg, de holnapután már senki sem olvassa.